Tayler Patrick Nicholas - JOBB KLIKK - SZABAD ALAKÍTÁS, 2019

Fehér Dávid: A festészet árnyai, 2013

Fehér Dávid: A jelen(lét) archeológiája, 2011

Bódi Kinga: Képbezárt gépek, 2009

 


Képbezárt gépek

Batykó Róbert Miskolcon született. Festészeti pályája - sok kortársához hasonlóan - graffitik készítésével kezdő­dött, közvetlenül az ezredforduló előtt. A visszafogott formákban való gondolko­dás, s az egyszerű, lényegi motívumokkal való alkotás lehetősége ragadta meg a falrajzolás művészetében. A miskolci utcák házfalainak domború, durva, egyenet­len, elnagyolt, finom felületi játékokra alkalmatlan felszíne azonban hamarosan zsákutcát jelentett a folyamatosan kísérletező, a részletekbe mélyen belemenő, s azokban elvesző Batykó számára: a betonfalakat így felváltották a vásznak sík­jaira festett táblaképek, ezek azonban kezdetben, formavilágukban nem tértek el korábbi falképeitől. Már ekkor feltűnnek a sorozatokban való gondolkodás első példái: a Fal (2002), az Aluljáró (2004), a Graff (2003-2005) című vászonszériái még a kavalkád, az áramlás, a lendületes-lázadó fiatalság, a kontrasztos-karak­teres élénk színek és a nagyívű, expresszív mozdulatok jegyében születtek.

Ezek, a még teljes mértékben nonfiguratív, gesztusfestészetbe hajló, egyfajta sodródó életérzést megjelenítő munkái fokozatosan alakultak át egy statikusabb, higgad­tabb, letisztultabb festőiségbe. A korábbi, zűrzavart, szenvedélyt árasztó hangu­lat lassanként eltűnt, egyszerű jelek, szimbólumok, logók vették át az uralmat a festményeken. Lacoste krokodil, Peugeot oroszlán, Puma figura, Dr. Oetker arc: motívumok, amelyek önmagukban, mindenfajta háttér és perspektíva nélkül, kör­nyezetükből kiragadva, feltűnő-figyelmeztető, szigorú ikonként jelennek meg.

Mindeközben a színvilág redukálódott, az uralkodó színek a sárga, a fekete és a szürke lettek. Batykó a felhasznált szimbólumokat minden esetben megmun­kálta: hol elvett belőlük, hol kiegészítette őket látszólag oda nem illő részletek­kel, hol a feje tetejére állította, hol elfordította, hol eltorzította, hol megsokszo­rozta azokat. Az érzelemmentes brandek világának kritikája rajzolódik ki ezekben a rideg, elutasítást sugalló, lényegre törő munkákban. A Puma (2004-2006), a Lac (2005), a Peu (2005) és az Air (2006) című sorozataiban felhasznált „jól bevett" logók deformálása, rendellenessége egyértelmű utalás a torz globalizált világra, melyet a művész saját eszközével próbál megváltoztatni, átalakítani. 

Batykó ezen új szériáiban - a tartalmi-formai továbblépésen túl - technikailag is meghaladta graffitis sorozatait. Olajképei akrillal egészülnek ki, s a sima, valamint a kevésbé sima és érdes felületekkel, a vékonyan, illetve vastagon felvitt festék­rétegekkel való kísérletezés, s ugyanakkor ezeknek a rétegeknek a határozott elkülönítése, érzékeltetése fontos szerephez jutnak munkáiban. Elméleti kérdései tehát festészeti problémák felvetésével egészülnek ki. 

Batykó számára túl egyértelműnek és direktnek bizonyult a társadalomkritikai irányvonal: a brandek sivár világán hamar túllépve egy újabb szériába kezd, melyet „zenei-sorozatnak" nevezhetünk. Először kazetták, videó- és magnószalagok kerül­tek vásznaira, majd következtek a cintányérok és a lemezjátszók. Hétköznapi tárgyakat fedezett fel magának, melyeket festé­szeti tárgyakká formált át. Ezek a képek éles választóvonalat jelölnek ki a művészetében: innentől számíthatjuk a tárgyábrázolás irányába való határozott elmozdulását: itt érinti első ízben a puszta tárgy és a tárgy érzékelése, jelentése között jelen lévő vákuum bonyolult kérdéskörét. Különálló sorozataiban - Digital (2006-2007), a Cintányér (2007), a Lemezjátszó (2007), a Gitárnyak (2007) - már egyértelműen kirajzolódik az absztrakció iránti vonzalma is, amely ugyanakkor kiegészül egyfajta szürrealiz­musba való „elhajlással". A zenei sorozatok után olyan kisebb-nagyobb szériák következtek, mint például a Kés (2007), vagy a Fegyver (2007), melyeken az absztrahá­lás erőteljesebbé válik, miközben - egy új prob­lémafelvetésként - munkáin jól érzékelhetően megjelennek a hard edge irányzat szellemiségé­nek jegyei. A formákat teljesen alapelemeikre redukálja: a totális absztrakció és a még éppen felismerhetőség közötti hajszálvékony vonalon való folyamatos egyensúlyozás, - amely máig jellemző művészetére - itt kezdődik.

Ezzel a redukált szín- és formavilággal érkezünk el leg­frissebb alkotásaihoz: a Betonvéső (2007-2008), a Betondöngölő (2008), a Fűrész (2008) és a Haj­tómű (2008) című sorozataihoz. Ezek láttán adódik a kérdés - Miből táplálko­zik a gépek(?) világát megjelenítő munkáinak ereje? -, amire három szempontból kereshetünk választ. Első lehetséges válasz. Batykó legújabb képein hajtóműveket, vésőket, lapvibrátorokat, beton­döngölőket látunk. De valóban ezeket látjuk? Korábbi festményein a formák sokkal job­ban kódolhatóak voltak, nem mosódott össze ennyire a határ reális és elvont között. Batykó új művein valamennyi tárgyát megfosztja ere­deti jelentésétől, színétől, formájától: absztra­hálja őket. Gépnek látjuk azokat, s ugyanakkor mégis valami másnak: darázs? hangya? (non) figuratív alakzat? A legapróbb elemekből indu­lunk ki, azokat vesszük először közelről, alapo­san szemügyre: ott egy csavar, egy kar, egy tár­csa. Ahogy távolodunk a képtől, a részletek­től, úgy áll össze a forma - de valami egészen mássá, mint amire számítottunk még a részle­teket vizsgálva. Platón Theaitétosz című dialó­gusában Szókratész a következőképpen fogal­maz: „Hiba volt abban egyetértenünk, hogy lehetetlen egy ismert dolgot egy másik ismert, vagy egy nem ismert dolognak vélni."' Szók­ratész hasonlata szerint az emberi lélek olyan, mint egy viasztábla, amelyben lenyomatok kép­ződnek mindenről, amit látunk, hallunk, elgon­dolunk: ezeket a lenyomatokat nevezzük isme­retnek vagy tudásnak. A véleményalkotás azon­ban nem csak ismeretekből áll: érzéki benyomások is befolyásolnak bennünket. A gondolkodás tárgyai tehát kétfélék: ismeretek és érzékelések, és a köztük kialakuló komplexebb viszonyok alapján lehet valami­vel kapcsolatban hamis vagy igaz egy vélemény.

Batykó alakzatainak esetében megpróbáljuk a megfelelő látványt a megfelelő lenyomattal párosítani, hozzáil­leszteni a saját, lelkünkben hagyott nyomához. Csavar, kar, fémlap - tehát beton­döngölő. És mégsem. A felismerés folyamatába hiba csúszott: éppen ez az a lehe­letnyi rés, amire Szókratész utalt: nem lehetetlen egy ismert dolgot egy másik ismert, vagy egy nem ismert dolognak vélni. Batykó éppen ezt, a gondolkodás, az észlelés rétegei, szintjei közötti hiátust, elcsúszást célozza meg a festményeivel. Második lehetséges válasz: Batykó - első pillantásra gépeket megjelenítő - képi világa egyszerre érzéki és távolságtartó, személyes és személytelen. Érzékeny­sége, s ugyanakkor határozott érdeklődése az építőipari gépek irányába gyerek- és ifjúkori élményekre vezethető vissza. A Miskolci Ingatlankezelő (erre utal a kiállítás címe is: M. I. K.) telephelyén talált gépek, majd a londoni Royal Air Force Museumban látott rakétahajtóművek személyes tartalommal töltődtek fel: puszta létükön túl élményeket, hangulatokat, emlékeket jelölnek. Képei lát­tán annak lehetünk tanúi, hogyan racionalizálódnak a nem racionalizálható, a ver­bálisan nem kifejezhető, leírható érzések, tapasztalások és benyomások. Batykó valamennyi képe az én és a nem-én közötti átjárásról szól: a keresésről, a for­málódó identitásról. Én-tudatát a tárgyakhoz képest határozza meg, úgy, ahogy Ludwig Feuerbach mondta: „A tudat annyit jelent, mint valamit tárggyá tenni; a legszigorúbb értelemben tudatról csak akkor beszélhetünk, ha valamelyik lény a saját nemét, a saját lényegét tudja a maga tárgyává tenni."'

Batykó identitáskeresése, viszonyítása múltjához és jelenéhez csak az átélt élmények redukálásával, a szubsztanciára való összpontosítással képzelhető el. Hard edge szellemű képein ezért rend és egyensúly uralkodik: mértani alapformákkal, erős, határozott szí­nekkel, perspektíva nélkül dolgozik. Csak így lehet az igazi jelentésre koncentrálni. Mint a háborút túlélt világból fennmaradt, a lét alapjait jelentő pillérek, úgy jelen­nek meg Batykó „tárgyai" a vásznon. Harmadik lehetséges válasz: A zenei rétegekre való utalás már Batykó korábbi munkáiban is tetten érhető volt - csak sokkal direktebb módon. A magas és mély hangok, a disszonáns és összecsengő hangzatok átirata saját képi világába leg­újabb munkáin csupán finom utalásként érezhetőek. Örök vita tárgya: mi felel meg a zenei hangoknak a festészeti nyelvben? A legkézenfekvőbb válasz: a szí­nek. Batykó azonban egy egészen más, nem szokványos oldalról közelít ehhez a problémához. Nála a zenei hangok, hangzatok, rétegek párhuzamát nem a színek, illetve azok erőssége és aránya jelentik, hanem a vonalak, a festékrétegek eltérő vastagsága, megoszlása, s ezeknek az egymáshoz képest értelmezett helyzete. A minták, a formák, a festéksávok, a különböző felületek szólalnak meg, és jelen­tenek egy-egy zenei hangot, hangsort. A különböző felületi rétegekben való gon­dolkodás utalás arra, hogy az adott mű létrehozása csakis festészeti eszközökkel képzelhető el, léte más formában nem értelmezhető. Úgy, ahogy egy tökéletes zenemű is csak a maga valóságában nyeri el abszolút jelentését. Az általunk tárgyalt három fogalomhoz egy további, negyedik gondolatkör is kap­csolódni látszik: ez pedig a „szobor, vagy jelenség mint gépezet" kérdése, mely (talán) egy új irányvonal kezdetét sejteti.

Az 1979-ben Miskolc főterén felavatott, és máig ott található Munkástrón című emlékműre reflektáló, hasonló című (Munkástrón és Munkástrón 2) című festményei (2008) jelzik ennek a változásnak a lehetőségét a kiállítás anyagában. Batykó semmilyen formában nem kíván csat­lakozni a ma oly divatos retrokultuszhoz, érdeklődése továbbra is a gépi struktú­rák világára irányul, csupán a „gépiség" fogalmát helyezi egy tágabb összefüg­gés-rendszerbe: egy jelenség, egy (köztéri) szobor is értelmezhető az adott kor­szak, rendszer gépezeteként, gépi lenyomataként. Nem a szocializmus, s az ehhez az időszakhoz köthető tárgykultúra jelentésrétegei foglalkoztatják, amikor a múlt maradványainak „aktualizálásával" kezd foglalkozni: inkább úgy közelít ezekhez a művekhez, mint a mindennapjainak részét képező emléktárgyakhoz, amelyek­kel együtt élünk, amelyek mellett nap, mint nap elhaladunk. Batykó sorozatokat alkot, lezárja őket, majd újakat indít útjára. Egy formálódó identitás lenyomatai mind: megismerve, vagy megértve(?), mi is elraktározzuk őket a magunk viasztábláján.

Bódi Kinga

Megjelent: Balkon, 2009 / 1