A jelen(lét) archeológiája

„Ami már semmire sem szolgál, nekünk még mindig szolgálhat valamire.” – írta Jean Baudrillard A tárgyak rendszere című könyvében az elhagyott, elveszített tárgyak poétikai minőségéről. Ezt érezzük „a használatból kivont karóra egyszerű fogaskerekeiben és minden olyan tárgyban, amelyről elfelejtjük, mire is szolgálhattak, és csupán mechanizmusuk megható bűvöletét, varázslatát látjuk bennük.” Nehéz pontosabban jellemezni Batykó Róbert tárgyfestészetét, egymásra épülő képsorozatait, „korszakait”. A ridegszürke, monokróm alapra íródó, deformált márkajeleket, logókat: a talmian csillogó, gyönyörűen becsomagolt árucikkek, spektákulumok ironikusan deformált – destruált és dekonstruált – leképezéseit. Később a magnókazetták és a videokazetták szuggesztív, maszkszerű, monumentális „portréit” vagy a „csend hangjait” megszólaltató hangszer-képek meghökkentő kivágásait, a matt felületeket ellenpontozó, expresszív faktúra-játékokat, a rideg fémtárgyak bravúrosan megfestett csillanásait. Ezeknél is koncentráltabbnak tűnnek a háztartási eszközökről, fegyverekről és építőipari gépekről készült festmények. Szinte felismerhetetlenségig stilizált, mégis tárgyszerűen konkrét alakzatok: kések, betondöngölők, betonvésők, géppisztolyok. A gyakran fallikus formájú tárgyak elhagyatva is agresszív képzeteket keltenek, már-már emberi tulajdonságokkal bírnak. Mindennapi tárgyaink, a hétköznapi valóság fragmentumai sajátosan értelmezett archeológiai leletként, afféle rekvizitumként tűnnek fel. Hátra maradt nyomok. Különös történeteket sejtetnek, s talán arról a társadalmi struktúráról is árulkodnak, amelyben létrejöttek.

Batykó Róbert legújabb művein utcai hulladékok, lomok, elveszített, s így funkciótalanná vált tárgyak láthatók: cigarettacsikkek, vízbehullott, rozsdás bevásárlókocsi, földön heverő melltartó. Az enigmatikus csendéletek olykor szürreális tájképpé szélesednek: a korábbi festmények homogén szürke alapjait gazdagon differenciált felületek váltják fel, melyek konkrét jelentéssel telítődnek – az utcai járdák guanós felszínét, szobabelsők burkolatait idézik. Az eredmény már-már fotószerűen konkrét, mégis az absztrakt-expresszionisták szertelen felületképzéséhez hasonló; a lazúros, finoman folyatott foltok néhol szinte kozmikus jelleget öltenek. A szeméttelepek olykor elhagyott világtájnak, ősrobbanás utáni absztrakt csataképnek tűnnek; különös montázsként rakódnak a színes festékrétegek a festőien gazdag képalapra – az egyik pillanatban mintha lebegnének az alig definiált képtér vákuumában, a másik pillanatban mintha a megigézően anyagszerű betonfelületek felé gravitálnának (s ennyiben a miskolci származású, a panelrengeteg szürkeségével nap mint nap szembesülő művész gyerekkori emlékeit is idézik).

Az ismerős-ismeretlen utcai töredékek sajátos réteg-képeket alkotnak, melyek olvasása intenzív szemmunkát követel. Palimpszeszteket, melyek következtetni engednek az alkotófolyamatra: Batykó a témáit szerencsés véletlenek (serendipity) következtében leli meg, az üres utcák járdáinak felszínén, melyekre a köznapi járókelő alig tekint le. Az ezekről készült, szándékoltan esetlen-esetleges felvételek képezik a festmények alapját, melyeket a testetlen és a testies, a digitális és az analóg végtelen dialektikája jellemez. A felületi minőségek gazdagsága és a virtuális fényképek illuzórikus képisége közötti ikonikus differencia. A fotóillúziót ugyanis felülírja a helyenként emfatikus erejű, autonóm festői felület. A végtelen mélységet megnyitó matt képmezőt ellenpontozzák a benne elhelyezett érdes, deformált, expresszíven elkent, maszkolásos technikával formázott alakzatok – sajátos mikro-tereket létesítenek a végtelennek tűnő mélységben, melyen olykor árnyékot is vetnek. A képmező mélytereit gyakran „steril” – tán Gerhard Richterrel összevethető – hengerelt felületek (vagy más geometrikus formarendszerek) definiálják, fokozva a térviszonyok komplexitását. Az absztrakt képmező és az eltorzított, festőien megmozgatott figura szembenállása mintha Francis Bacon egzisztenciális súlyú, expresszív képeit idézné, ám Batykó színpadán sosem jelennek meg emberalakok. Elhagyott urbánus tájai, üres szobabelsői és ipari jellegű tárgyportréi az elidegenített emberi jelenlét nyomait őrzik. A tárgyak olykor szinte megszemélyesednek, mintha a már elmúltra, a távollévőre utalnának.

Az újrahasznosításra váró lomok, gadgetek, tönkrement tárgyak halmazai mintha a kultúripar mechanizmusait, posztindusztriális világunk jelenségeit is leképeznék. „A végzet legyőzésének és kikényszerítésének ellentmondó feltételezése tükröződik vissza a termelés gazdasági rendjében, amely – miközben fáradhatatlanul termel – csupán törékennyé tett, részben diszfunkcionális tárgyakat képes előállítani, melyek mielőbbi halálra vannak szánva, s ezért éppúgy munkálkodik előállításukon, mint elpusztításukon” – idézem újfent Baudrillard-t, akire egy ars poétikus írásában maga Batykó is hivatkozott. A pusztulásra ítélt tárgyak a kultúra és a létezés nyomai; egzisztenciális metaforák, s ezen túl mintha a termelés és a megsemmisítés dialektikájára épülő gazdasági-társadalmi struktúrákra is utalnának. Veszélyes lenne azonban a műveknek bármiféle ideológiai, politikai célzatosságot tulajdonítani.

A szétszóródó hulladékok all-overje sokkal inkább veti fel a káosz és a rend, a véletlen és a szükségszerű, a kiszámított és az esetleges, a digitális és a festett, a „high tech” és a „low tech”, a látható és a láthatatlan viszonyának a kérdését. A jelentés születésének és szertefoszlásának véget nem érő folyamata játszódik le újra és újra, miközben a „gondolkodás, az észlelés rétegei, szintjei közötti hiátust” (Bódi Kinga), a festett felületek ikonikus sűrűségét észleljük, s konstatáljuk Batykó festészetének episztemológiai kérdésfelvetését; mintha a mediatizált világ képinflációjával és az emberi észlelés, a vizualitáshoz fűződő viszony megváltozásával is számot vetne. A tárgyak és a képek folyamatos körforgása, a vizuális és taktilis ingerek sosem látott mennyisége, a virtuális képek és a valóság határainak elmosódása megannyi kérdést implikál, amelyek Batykó művészetében elválaszthatatlanok a festészeti tradíciótól, a tájkép és a csendélet sok évszázados előtörténetétől, a művészettörténet – a művész által öntudatlanul is megidézett – mélyrétegeitől.

Az eldobásra ítélt, majd ismét felhasznált tárgyak, hulladékok egymás mellé rendelt alakzatai ennyiben egy olyan világ kulturális metaforáinak tűnnek, melyben a kollázs és a montázs elvének a sampling és a remix gyakorlata felel meg: az „új” kompozíció a készen kapott elemek újrahasznosításaként, de/rekontextualizálásaként utal vissza saját előzményeire, sajátosan újratermelve a tradíciót. Éppúgy visszaköszön benne a street art és a graffiti utcai közegben megjelenő, hol erőteljes, hol stilizált formavilága (melyet pályája elején Batykó a táblakép-formával kapcsolt össze), mint az ipari formákat szenvtelenül imitáló újrealista tárgyfestészet (Charles Sheelertől Konrad Klapheckig vagy Francis Picabia ironikus tárgyportéiig). Ez utóbbi elvezethet a pop art ipari jellegű, szeriális formaképzéséhez és frivol tárgynagyításaihoz, illetve a valóság percepciójának torzulásait vizsgáló fotórealista festmények realitásaihoz és hiperrealitásaihoz (főképp Gerhard Richterhez). Batykó festészete foucault-i értelemben vett „fotogén festészet”, mely a vizuális kultúra legaktuálisabb kérdéseire reflektál, ugyanakkor megőrzi az anakronisztikusnak tűnő hagyományos festészet retinális, szenzuális jellegét.

Úgy érzem, a festmények ereje épp ebben áll, a techné magabiztos alkalmazásában. Batykót ugyanis nem pusztán a tárgy képe, hanem a kép mint érzékien megragadható, aktív fizikai jelenlétet igénylő tárgy is foglalkoztatja. Az anyaggal való küzdelem, a festékmassza olykor autonóm, máskor irányított formálódása, a monoton-motorikus mozdulatok expresszív potenciálja és a pollocki drippinget idéző, lecsorgó lazúr-felületek esetlegessége, mely a vektorgrafikus programmal megtervezett (rekonstruált és körbevágott) formák kiszámítottságát, már-már mérnöki esztétikumát ellenpontozza. A képi felület egy sajátos meta-szinten, eseményként, képfolyamatként teszi jelenvalóvá a serendipity, a szerencsés véletlen batykói problematikáját, mely tehát nem pusztán a ready made-ként meglelt és lefestett tárgyak ontológiájára, hanem a képalkotás olykor extatikus folyamatára, és a művészt érő megannyi meglepetésre is utal.

Batykó művei tehát sajátosan önreflexív festői univerzumot alkotnak, melybe afféle újrahasznosított, talált tárgyként, kósza asszociációként úsznak be – öntudatlanul konnotált, véletlenszerűen megjelenő – festészettörténeti, kultúrtörténeti toposzok. Egyik legutóbbi festményén (Orbit, 2012) négy kockakő, egy elhagyott munkáskesztyű, cigarettacsikkek, kavicsok, szétszórt papírdarabok a jól ismert, szürke felületen. Elveszített kesztyű, akár Max Klingernél, porban nyugvó utcakő, mint Alfred Meissonier barikád-festményén vagy a magyar avantgárd – máig aktuális – utcakő-ábrázolásain. A kép egésze egy különös régészeti ásatást idéz: kulturális mélyfúrás a múlt rétegeibe, ám valamiképp a múlttá váló jelen, a csillogó képekbe csomagolt koszos-kopott utcai valóság és általános közérzetünk felmutatása is: „itt és most”. Natura morta – a szó legszorosabb értelmében. A folyton változó jelentés és az elidegenített, törékeny emberi jelenlét archeológiája, jegyzem meg magamban, amikor a szemem a mű címére téved – Orbit. Merőben profán, amennyiben egy rágógumi márkára utal, természettudományos fogalomként azonban megnyílik a kozmikus felé, végleg egyesítve a „mikrót” a „makróval”.

Batykó Róbert festményei optikai és eszmei léptékváltások egész sorát implikálják. Ökológiai, társadalmi, antropológiai, episztemológiai és főként médiumelméleti értelmezéseket indukálnak, ám ezeket rendre felülírja a művek festői intenzitásának, szubtilis dekorativitásának elemi tapasztalata.

A tárgyak könnyen emberi kapcsolatok pótszereivé válhatnak – figyelmeztet egy helyütt Jean Baudrillard. Batykó Róbert elharapott történeteket sejtető tárgyleletei, távolságtartással szemlélt, elidegenített, mégis szinte megszemélyesedő pszeudo-artefaktumai mintha emberi viszonyulások, vonzások és választások nyomaiként bukkannának fel. A banális megfigyelések, látványtöredékek, múlandó tárgyak, rejtélyes mementók, képeink és képzeteink festői nyomokká szilárdulnak – réteg-struktúrává, melybe komplex időfolyamatok sűrűsödnek, s melynek szemlélése során a látás visszahajlik önmagára.

Fehér Dávid

Megjelent: Batykó Róbert / Katalógus_2011